Cikkek, filmek a jógáról

Ezen az oldalon a saját vagy mások figyelemre méltó és jógáról szóló, vagy azzal valamilyen formában kapcsolatos cikkeit, filmeket, tanítást találod.

Yoga GURU -The Ultimate Freedom Yoga - B.K.S Iyengar [1976]

58:49

 

A medical yoga class with Dr Geeta S. Iyengar

11:45

 

- Mi a jó jógi tulajdonságai? - riporter.
- Hogy lehet ilyet kérdezni? Egy mondatban fogok válaszolni: a hóbortos hangosan beszél, mi ketten belül, a bölcs jógi egyáltalán nem. A bölcs jógi csendben van. - válaszolta Iyengar.

3 guru - 48 kérdés      - interjú -

Párhuzamos interjúk           

Desikachar-ral, Iyengar-ral és Patthabi Jois-szal
Desikachar Iyengar Patthabi Jois

Ezek az interjúk 2004 elején készültek Mysoreban, Punában és Madrasban, egy mesteri dolgozat részeként. A teljes anyag körülbelül 55.000 szó, aminek nagyrészét az interjúk teszik ki, amelyek itt lerövidítve és megszerkesztve jelennek meg. Az átláthatóság kedvéért a válaszok a kérdések köré vannak csoportosítva, és nem a beszélgetések időrendi sorrendjét követik. Továbbá van néhány hely a dolgozatban, ahol a beszélgetőpartnerek könyveiből szerepelnek idézetek, kiegészítve válaszaikat, akár a nagyobb érthetőség kedvéért, akár azért, hogy helyettesítsenek olyan részeket, ahol az interjú felvételeken kivehetetlen a hanganyag. Ezeket a helyeket lábjegyzetek jelzik. Nem mindenki válaszolt minden kérdésre, volt amit inkább kihagytak.

Forrás: aum jóga magazin

1. rész: A jóga története, Krisnamácsárja (katt a linkre)

Mi az Ön elmélete a jóga eredetéről?

T. K. V. Desikachar: A Jóga a Védákból származik.
 

K. Patthabi Jois: Nem tudunk semmi biztosat a jóga eredetéről, de a hagyomány szerint először Siva tanította meg Párvatinak, majd Párvati Shanmukának, Shannmuka pedig Náradának. És az első jóga Patandzsali jógája előtt akkor volt... folytatás (katt a linkre) vagy:

   http://aum.hu/3-guru-48-kerdes/

2. rész: A jóga ma, A tanításról (katt a linkre)

Értékelik-e kellőképpen a nyugatiak a jóga csodálatos örökségét?

Desikachar: Szerintem vannak veszteségek, de nagyon megihlet a nyugatiak odaadása, és néhányuk gondoskodása és áhitata. Ez bizakodással tölt el... folytatás vagy: 

http://aum.hu/3-guru-48-kerdes-2-resz/

3. rész: A spiritualitásról, A jóga jövője (katt a linkre)

Mit jelent az Ön számára a spiritualitás?

Desikachar: A spiritualitás nem vallás. A családra, a társadalomra való odafigyelés, gyógyítani és vigyázni az emberek érdekeire és jólétükre. Ha átadjuk magunkat az emberiség szolgálatának az nagyban elősegíti a bennünk lévő spiritualitást. Ez az elv túlmutat ... folytatás (katt a linkre) vagy:

http://aum.hu/3-guru-48-kerdes-3-resz/ 

Forrás: Namarupa Magazin
Fordította: Forrai Réka
A fordítást szakmailag ellenőrizte: Trapp László

Amikor eléred a megvalósulást, a tanításnak vége. Amikor a kereső látóvá válik, a tanításnak vége.

B. K. S. Iyengar

 
Trancendens tudatosság...
Dr. James V. Hardt
 
A következő történet arra szolgál, hogy személyes tapasztalatot nyújtson az olvasónak arról, hogyan is működik az alfa-visszacsatolás. Az alfa agyhullámok fiziológiai folyamatai erősen összekapcsolódik a tudatos tudatossággal kapcsolatos tapasztalatunkkal. Az alfahullámok még a legcsekélyebb elmozdulást is tükrözik a tudatosságban vagy tudatban. Ez a történet segít abban, hogy megosszak az olvasóval néhány olyan bepillantást a tudatba, melyek alfa-visszacsatolásból fakadnak. Ahogy olvassák, próbálják nyomon követni a "Szemtanú" perspektívájának fejlődését, és próbálják meg elképzelni, milyen hasznos lehetne egy ilyen perspektíva egy olyan ember számára, aki előre tudja, mi fog történni vele.
 
1968-ban, amikor történetünk elkezdődik, már háromszor is alfa-visszacsatolási kísérlet alanya voltam Joe Kamiya laboratóriumában (Szerkesztői megjegyzés: Joe Kamiya a biovisszacsatolás-kutatás egyik úttörője; sokan tartják a terület atyjának). A három korábbi ülés (melyek egy többnapos tanulmány részei voltak) három nappal korábban történt a héten, s minden egyes napot körülbelül 50 perc tényleges visszacsatolási idő jellemzett. Egy laboratóriumi technikus erősítette fel a koponya- és fülelektródákat (földelésnek), elkísért a hang- és fénycsökkentett szobába, és egy szomszédos helyiségből kísérte figyelemmel a berendezést. Amikor esedékessé vált az utasítások vagy az ülés végének bejelentése, a technikus távbeszélőrendszeren keresztül beszélt. De ez a negyedik ülés más volt. Mivel a formális kísérleti üléseken felkeltette érdeklődésemet a turbékoló hang, melyről úgy tartják, hogy az ember agyi tevékenységét tükrözi, visszamentem a laboratóriumba, de akkor éppen nem folyt ott kísérlet, így kértem, hogy "kapcsoljanak be visszacsatolásra", s engedélyezzék, hogy egyedül kísérletezzek a visszacsatolási jelzésekkel.
 
A labor technikusa készséges volt, felerősítette az elektródákat, elkísért a kísérleti helyiségbe, majd bezárta az ajtót, és elment. Ezután beindította az elektromos berendezést, majd - amiről én mit sem tudtam - felment az emeletre, s egy másik munkaterven kezdett el dolgozni, mivel én egyik esedékes tanulmányhoz sem generáltam adatokat. Órákkal később, nyilvánvalóan elfeledkezve a kísérleti szobában fekvő tanoncról, kiment ebédelni a labor személyzetének többi tagjával együtt. Miközben ebédelt, hirtelen - 3 és fél órával később - rádöbbent, hogy nem ellenőrizte alanyát. Sebbel-lobbal mindenki otthagyta az éttermet, és visszasietett a laboratóriumba. Ezután a technikus és még 8-12 ember rontott be ijedten a visszacsatolási helyiségbe, s egy hihetetlen kaland utolsó szakaszait szakította félbe.
 
Hogy elősegítsem, hogy az olvasó teljesebben részt vegyen ebben a kalandban, első személyben adom elő a történetet, s az ülés elején kezdem, vagyis akkor, amikor bekapcsolt a visszacsatolási hang.
 
Ahogy becsuktam a szemem, egyenesen és tökéletesen mozdulatlanul ültem, és relaxáltam, mert első három ülésem során megtanultam, hogy ez segít a visszacsatolási hang hangosabbá és egyenletesebbé tételében. Ha képes voltam végig mozdulatlanul ülni az automatikus időzítésű 2 perces időtartamok egyike során, jutalmul egy nagy találatot láthattam, amikor kigyulladt a három számjegyű kijelző, ahogy rövid időre kikapcsolódott a hang. A találatok alfa-aktivitásom amplitúdójának integrációjából származtak, s az alfa-energia összességét jelképezték, amit az előző 2 perc során produkáltam. Ha köhögnöm vagy mozognom kellett, vagy ha a figyelmem elterelődött a feladatról, a hang csökkent, és annak az időtartamnak kevesebb lett a találata. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi kapcsolja be és mi kapcsolja ki a hangot, így nagy gonddal figyeltem a parányi fluktuációkat, s megpróbáltam kötni őket valamihez, bármihez... ahhoz, hogy hogyan lélegzem, hogyan ülök, mire gondolok.
 
S közben elértem néhány kisebb sikert. Amikor lassabban lélegeztem, a hang kicsit hangosabb volt, s a találati szám kicsit magasabb. Az is segített olykor, ha minden egyes kilégzéskor teljes mértékben az alsó fertály ürességére összpontosítottam. Ha kinyitottam a szemem, a hang és a találati szám is drasztikusan lecsökkent, bár teljes volt a sötétség. Tehát volt némi irányítási képességem. Talán még statisztikailag szignifikáns különbségeket is elő tudtam volna idézni a "növelési" és "elnyomási" állapotok között, ha megkértek volna rá, de még mindig nem éreztem úgy, hogy valóban tudom, hogyan kell növelni az alfát. A kellemes relaxálás segített, de volt néhány nagyon hangos, szívfájdító hang, melyeket szerettem volna fenntartani. Már attól boldog lettem volna, ha akaratom szerint elő tudok idézni ilyen hangokat - még ha nem is tudom fenntartani őket. Amikor ilyen hangot hallottam, mentálisan rávetettem magam, hogy elemezzem, kiértékeljem, s így - gondoltam - megértem majd a működését, és képes leszek reprodukálni.
 
De jaj, ez nem következett be. Egy évvel később ezt hallottam Ram Dasstől: "a kezemben volt már a drágakő, de amikor érte nyúltam - ó, jaj, eltűnt". Kerékvágásban voltam most, és nem értettem, hogyan zökkenjek ki belőle. A hang erős lett, s én ráösszpontosítottam a figyelmemet, amire viszonylagos csendbe vonult vissza. Szinte már ugratott. Mindenféle manővert kipróbáltam. Megpróbáltam lassabban "nyúlni" érte; lassan vonult vissza. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit csináltam közvetlenül azelőtt, hogy a hang elkezdődött, és - nagy elképedésemre - hézagokat fedeztem fel abban, amiről korábban mindig azt gondoltam, hogy tudatos tudatosságom folyamatos és töretlen folyama.
 
Két kihívás állt most előttem: (1) az első kihívást az jelentette, hogy nem tudtam megragadni, elemezni és teljesen irányítani egy hangot, ami a saját alfa agyhullámaimból származik; és (2) a második kihívást az jelentette, hogy hézagokat - HÉZAGOKAT! - fedeztem fel a tudatfolyamomban, tudatosságbeli kihagyásokat, melyeket nem tudtam megmagyarázni, sem számot adni róluk. Hirtelen észrevettem emellett, miközben erősen fontolgattam ennek a kettős (frusztráló és zavaró) dilemmának a következményeit, hogy nagyon kevés visszacsatolási hang van a helyiségben, s egészen alacsonyak a találati pontjaim. Ráébredtem, hogy miközben cikáztak a gondolataim, megfeszültek az izmaim, és gyors, kortyoló lélegzeteket vettem a kedvezőbb lassú, mély lélegzetvételek helyett.
 
Úgyhogy kezdtem elölről: relaxáltam, figyeltem lélegzetvételemre, hogy lelassuljon, mély és szabályos legyen, s ismét azt vettem észre, hogy egyre hangosabb a hang. Próbáltam megoldani a problémámat úgy, hogy közben továbbra is relaxált maradok, és lassan lélegzem. Amikor végül sikerrel jártam a gondolkodási folyamat és a feszült test elválasztásában, vagyis képes voltam anélkül koncentrálni, hogy észrevehetően megfeszültem volna vagy módosult volna lélegzetvételem sebessége és mélysége, arra lettem figyelmes, hogy maga a gondolkodás akadályozza alfámat és csökkenti a hangot. Ráébredtem most, hogy a tudatosság kihagyásainak, melyek megelőzték az említett érdekes, hangos alfakitöréseket, nagy részük lehetett a kitörések megjelenésének kiváltásában vagy lehetővé tételében.
 
Így aztán megpróbáltam nem összpontosítani a kitörési eseményre, amikor megtörtént. Ez nehéz volt. Sötét, hangszigetelt szobában ültem, s keveset lehetett tenni a hang figyelésén kívül. A hang elkezdte egyik kitörését, s én megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de csak a másodperc törtrészéig voltam erre képes, s figyelmem már megingott, és a hangra összpontosított. Amikor ez bekövetkezett, a hang lecsökkent; mintha egy léggömböt nyomtam volna össze tudatos figyelmemmel. De a másodpercnek az a törtrésze támaszt jelentett megértésem számára. Észrevettem, hogy azzal, hogy kicsit meghosszabbítom a kitöréseket, nagyobbá válnak a találataim, s ezért kitartottam. Akkor még nem tudtam, de valójában a Szemtanút gyakoroltam: azt, hogy hogyan távolítsam el magam tudatom folyamataitól, s nem lehetett összetéveszteni a sikert a kudarccal. Ha kudarcot vallottam abban, hogy figyelmemet elfordítva tartsam a hangkitörés eseményétől, a kitörés drámaian és azonnal lecsökkent.
 
Ez a fajta szinte azonnali visszacsatolás felgyorsított egy rendkívül nehéz, öntudattal kapcsolatos tanulási folyamatot, ami évekig is eltarthatna, ráadásul kevesebb sikerrel, ha visszacsatolás nélkül zajlana. Ahogy a találatok lassan nagyobbá váltak, s a hang minden egyes 2 perces időtartam során egyre hosszabbá vált, furcsa könnyűség-érzésre lettem figyelmes. Ahol a testem a széknek és a padlónak nyomódott, csak egy gyengéd érintés lépett a nyomás helyébe. Amikor ezt "észrevettem", és rá összpontosítottam, s kezdtem töprengeni rajta, azonnal riasztott a hang, ami lágyabbá vált, s így újabb nyomra bukkantam: a töprengő vagy elemző gondolkodás az alfa-növekedés útjába állt. A nyom nagyon sokat segített, mert egészen addig nem ismertem fel igazán, hogy a "nem-észrevevés" beállítódásának elsajátításával felfüggesztem a racionális és elemző gondolkodást. Ráébredtem, hogy valójában még akkor is tudatában voltam a hangkitöréseknek, amikor nem összpontosítottam rájuk a figyelmemet.
 
Az igazi munkát az jelentette, hogy tudatában legyek a hangkitöréseknek, de ne összpontosítsak rájuk az egós, elemző tudatmódokkal. Egy bizonyos részem - az az egóközpont, ami el volt foglalva dolgok MEGTÉTELÉVEL, a sikerrel és a kudarccal - hirtelen ráébredt, s én néztem, hogy a szék felett lebegek, ami egy kicsi helyiség közepén volt, ami pedig tele volt hangos alfa-visszacsatolási hanggal. Lebegek a szék felett? Lebegek!?? Elpárolgott relaxált közönyöm, és szinte úgy ébredtem vissza a racionális és elemző tudatba, mintha álomból ébrednék. Ahogy ezt megtettem, a hangerő természetesen élesen lecsökkent a hangos intenzitásról, s így tudtam, hogy ébren voltam, s nem szenderegtem vagy aludtam, miközben ezt a "lebegést" tapasztaltam. Ha aludtam vagy szenderegtem volna, nem lett volna (a sok alfát jelző) hangos hang, mi eltűnjön, amikor a racionális tudatosságra "ébredtem".
 
"Lebegtem a szék fölött" - álmélkodtam magamban. Azonnal megértettem, hogy a történésre való mentális összpontosításom vetett véget a történésnek, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, ismét szert tettem a közönyös beállítódásra, s újra fokozódni kezdett a hang. Nem telt bele sok idő, s ismét lenéztem a testemre; ezúttal a szoba mennyezetének közeléből, bár nem tudom megmagyarázni, hogyan voltam képes látni a teljes sötétségben. Nem a normális fajta látás volt ez. Szinte féltem foglalkozni az érdekfeszítő helyzettel, mert megtanultam, hogy ha fogalmat alkotok a helyzetről, amiben vagyok, ez kibillent belőle, és lecsökkenti a hangot és a találataimat. Úgyhogy pusztán csak lebegtem és megfigyeltem, s megpróbáltam elhárítani az állandó kísértést az értékelésre, elmélkedésre, elemzésre, érvelésre, vállveregetésre. Ez utóbbi különösen nehéz volt. Amikor egymás után több nagy növekedést is tapasztaltam a találatokban, s ennek nyomán leírhatatlanul könnyűnek, derűsnek, vidámnak, világosnak és tisztának éreztem magam, volt egy futó büszke gondolatom. Megengedtem, hogy egy fogalmi gondolat suhanjon át elmémen: "Jesszusom, nagyon jól csinálom". És nyekk! Visszazuhantam normál tudatomba. A fogalomalkotás kibillentett a korábbi állapotból, és visszarántott.
 
Míg küzdöttem azért, hogy visszanyerjem a magas szintű alfa-állapot közönyös nyugalmát és hangos hangját, arra figyeltem fel, hogy testemnek egyre inkább szüksége van levegőre. Nem lélegeztem. Eléggé el voltam választva fizikai testemtől ahhoz, s így nem maradt elég tudat légzési folyamataim végzésére. Ezután eszembe jutott, hogy amikor gyerek voltam, láttam egy férfit az Ed Sullivan TV-showban, aki több órán át tiszta oxigént lélegzett be a show előtt, s ezután képes volt víz alá merülni egy üvegtartályban anélkül, hogy lélegeznie kellett volna majdnem a show teljes időtartama alatt, ami körülbelül 45 percig tartott, vagy még tovább. Ilyesfajta légzési segédeszköz iránt sóvárogtam, hogy tartósabban maradhassak ebben a magas szintű alfa-állapotban, s ne kelljen aggódnom a légzés miatt. A második legjobb dolgot tettem. Váltogattam a lassú, mély légzés szakaszait és a megnövelt alfájú, lélegzés nélküli szakaszokat. Egy időre eltereltem figyelmem egy részét a közönyös állapotról, s légzésem szabályossá tételére használtam fel.
 
Amikor gyerek voltam, alaposan begyakoroltam a víz alatti hosszútávú úszást, így tudtam, hogyan tartsam vissza lélegzetem. Azáltal juttattam a testembe jókora oxigénellátást, hogy tudatosan pumpáltam a tüdőmet, lassan és mélyen. Ezután visszavontam a figyelmemet a lélegzetvételemről, s beléptem a közönyös állapotba, melyben egyszerűen csak lebegtem, s eksztatikus állapotban éreztem magam. Volt egy képem erről a folyamatról, a lélegzetvétel és az alfanövelés váltogatásáról: egy fehér madár szemein keresztül láttam a világot, s tüdőm pumpálása olyan volt, mintha a madár legyintené meg szárnyát. A szárnycsapás és a pumpálás mindkettőnket nagy magasságba juttatott. Ezután abbahagytam a tudatos légzést, s a madár kimerevített szárnyakkal kiszállt, miközben eksztatikusan körözött és forgott, s könnyed körökben fokozatosan leszállt, míg a testem vérének oxigénszintje is fokozatosan alacsonyabbra szállt, s végül szükségessé vált, hogy újra tudatosan lélegezzek.
 
A testi folyamatok e csökkenése során az, ami valóban én voltam (ugyanis valójában már nem a racionális ego-önmagammal azonosultam) a magasban szárnyalt a visszacsatolás révén növelt alfában. Láttam, hogy az a lényeg, ami valóban vagyok, különbözik a testemtől, sőt még a gondolataimtól is különbözik, ugyanis valójában már nem azonosultam racionális ego-önmagammal és elmém gondolataival. Szárnyaltam a visszacsatolás révén növelt alfa elragadtatásában.
 
Képes voltam az időn kívül létezni, ami szinte fodrozódás nélkül haladt el jelenlétem mellett. Az egyedüli időszerű jelenséget a szándékolt légzési időszakoknak (melyekbe csak vonakodva léptem be) és a tiszta lét közönyös állapotainak a váltogatása jelentette; utóbbiba nagy örömmel és mohón léptem be minden egyes alkalommal, amint csak elég oxigént pumpáltam be ahhoz, hogy otthagyhassam a légzést. E szakaszok során még az elmémbe hatoló legrövidebb és legfinomabb fogalmi gondolat is a visszacsatolási hang elcsuklásához vezetett. Az egós gondolatok e tévedhetetlen kimutatóeszközével egyre inkább képessé váltam a nem-gondolkodásra. De a nem-gondolkodás nem jelentett tudatosság nélküliséget, ellentétben mindazzal, amit iskoláim és tapasztalatom nyomán hittem. Felfedeztem, hogy a gondolatok többrétegű konstrukciók - olyan szerkezetek, melyek egy bizonyos egós kapcsolatból fakadnak, ami a világhoz fűződik - és önmagamhoz.
 
Egy juh azután is juh, miután lenyírták róla a gyapjút. Észlelése sok tekintetben még javulhat is a szigetelő hatású gyapjú eltávolítása révén. Feltehetőleg jobban érzi a meleg napsugarakat és a hideg fuvallatokat nyírás után. A gondolkodás eltűnésével lekerült a szemeimről a "gyapjú", s mérhetetlen nagynak tűnt az új tudatosság. Fokozatosan még arra is képessé váltam, hogy tudatában legyek annak, hogy egy személy visszacsatolási helyzetben van, s egy csomó alfatevékenység történik. Afféle belső titokként még azt is felismertem, hogy ha elgondolkodnék róla (persze több eszem volt annál, hogy megtegyem), a személyről kiderülne, hogy én vagyok. Annak a többrétegű gondolkodásnak egy aspektusa volt ez, amit korábban láttam. A gondolatok az egósság különféle szintjein és a figyelemösszpontosítás különféle fokain létezhettek. Most már tisztában vagyok vele, hogy egy egész gondolkodástudomány fejlődhetne az ilyen kísérleti felfedezések kutatása köré, de akkor csak annyit tudtam, hogy egy ego-aspektus hiányzik abból a tudatosságtípusból, ami harmóniában tud létezni az alfatevékenységgel.
 
Ahogy az egós racionális folyamatok lecsendesülésének e folyamata az ego felbomlásának állapotába kezdett merülni, az egóm - mely nem volt felkészülve a felbomlásra - FÉLELEMMEL ellenkezett. A pusztulás félelme az egyetlen félelem, amire vissza tudok emlékezni, de voltak más, homályos és meghatározatlan félelmek is - s mindez csökkentette alfaaktivitásomat, vagy megállította növekedését. Lassan megtanultam ugyanúgy bánni ezekkel a félelmekkel, mint ahogy más gondolatokkal bántam: kikerültem gondolataimat, s a visszacsatolási hanggal töltöttem meg tudatosságomat, ami mostanra egy szinte állandóan növekvő jelenlétté vált.
 
A találatok, melyek szintén állandóan növekedtek, mintha felemelkedésem mérföldkövei lettek volna. A szék és a szoba lent maradt, ahogy egyre magasabbra emelkedtem valamiben, ami egy hullámvasút egy kocsija első ülésének tűnt. Tudatára ébredtem, hogy csúcspont közeledik, s már előre örültem belül a száguldásnak, ami abból fakad majd, hogy lesiklok a lejtő sínpárján. Találataim növekedésének üteme lelassult, s elértem a csúcspontot. A találatok megálltak 550 fölött - ami több mint tízszerese volt annak az 50 körüli minimumnak, amit korábban értem el a nap folyamán. Úgy éreztem, kiegyensúlyozódom, mielőtt belemerülnék a megnyújtott eksztázisba. Tekintetem mohón követte lefelé a sínpárt, hogy lássam a völgyeket és csúcsokat, melyekről úgy képzeltem, kezdeti alámerülésemet követik majd. De döbbentem vettem észre, hogy ahelyett, hogy a föld közelében ismét felfelé fordult volna a sínpár, kitartóan haladt tovább lefelé, s a legfeketébb lyuk nyelte el, amit valaha is láttam. A feketeség folyadékhoz hasonlóan hullámzott a sínpárnál, valamint a saját peremén.
 
Ahogy elkezdtem lefelé haladni e mindent beborító, mindent beburkoló sötétség felett, én, az egóm, az intuíció egy villanása révén megértette, hogy ha belép erre a helyre, akkor megtörténik az ego felbomlása, és elveszíti az irányítás. Az egóm tehát elmondta nekem a Nagy Hazugságot, és megtöltötte elmémet azzal a figyelmeztető gondolattal, hogy ha belépek erre a helyre, akkor sosem fogok előbukkanni, és megszűnök létezni. Mivel fő szakként végeztem fizikát, s protestáns fundamentalista vallásos háttérrel rendelkeztem, teljes mértékben tudatlan voltan a misztikus tapasztalatok, az egofelbomlás, a transzcendencia, stb. felől... és bolond módra hittem egóm öncélú figyelmeztetésének... és bepánikoltam. A félelem hangtalan sikolya és kelletlenség töltötte be elmémet... és természetesen azonnal eltűnt az alfa, úgyhogy eltűnt a visszacsatolási hang is; ezután az egész helyszín eltűnt, s én visszazuhantam az "ő-aki-egy-széken-ül"-be Joe Kamiya visszacsatolási laboratóriumában. Azonnal szégyenlős zavart éreztem, amiért túlreagáltam a dolgot. Ezután a veszteség és megbánás homályos érzete fogott el amiatt, hogy elvesztegettem valamilyen lehetőséget. Próbáltam folytatni az alfanövelési beállítódást, de a kapu, amit most kerestem, zárva maradt, s megközelíthetetlen volt. [A jó hír az alfa-képzés kapcsán az, hogy az ember csak annyi tapasztalatot szerezhet, amennyinek a kezelésére és feldolgozására képes. A rossz hír az, hogy az ember csak annyi tapasztalatot szerezhet, amennyinek a kezelésére és feldolgozására képes.]
 
Más tapasztalatok is következtek ez után, melyek szintén rendkívül jelentősek voltak, de a fizikai fáradtság és a feneketlen lyuk félelme együttesen jóval alacsonyabban tartotta alfa-szintjeimet azoknál, melyeken a legmélyebb tapasztalatok történtek korábban. A fáradtság nyomán - melyet az előző három ülésen is éreztem, mégpedig körülbelül 5 perccel azelőtt, hogy a technikus véget vetett nekik - úgy becsültem, hogy körülbelül 45 perce lehettem ott. Ezért aztán egyáltalán nem lepődtem meg, amikor nyílni kezdett az ajtó; de akkor már meglepődtem, amikor a technikus hirtelen fényárral és némi ijedtség állapotában rontott be a szobába. Körülbelül egy tucat ember állt a háttérben - a laborszemélyzet legnagyobb része -, akik mind együtt ebédeltek, amikor technikusomnak eszébe jutott ["Ó, Istenem!"], hogy ottfelejtett a visszacsatolási helyiségben, és mind visszarohantak a Volkswagen kisbuszban, hogy "megmentsenek". A délután többi része azzal telt, hogy elmeséltem és újrameséltem kalandom történetét. Az ezt követő két napon át könnyűnek, kedélyesnek érezve jártam-keltem; egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a földön járok, amiről úgy éreztem, hogy körülbelül 2 lábnyira lejjebb van a cipőtalpamnál. Négy hónappal később, amikor még mindig nagy hatást gyakorolt rám a történtek valóságossága, s hallottam arról, hogy meditáció során történhetnek hasonló dolgok, Raya jógából vettem leckéket, hogy felkészüljek egy újabb találkozásra a megfoghatatlannal, amitől tudatlanságom és felkészületlenségem folytán féltem, és amit ezért elkerültem.
 
BEFEJEZÉS 
"...végezd munkádat rendületlenül... Mert amikor elkezded, azt találod, hogy kezdetben csak sötétség van; a tudatlanság felhője. Mindegy, mit teszel, ez a sötétség és ez a felhő közted és Istened között van, és miatta nem láthatod Őt világosan az eszeddel..., sem nem érezheted őt magad mellett... szeretettel. Készülj hát fel, hogy oly sokáig maradsz ebben a sötétségben, ameddig kell... Mert ha valaha is érezni vagy látni akarod Őt, szükségszerűen ebben a felhőben és ebben a sötétségben lesz az. ...meg kell próbálnod áthatolni ezen a sötétségen... Epedő szerelem fullánkjával kell áthatolnod a tudatlanságnak ezen a felhőjén: és nem szabad meghátrálnod, bármi történjék is."
 
(idézet A tudatlanság felhője című műből, egy ismeretlen 14. századi angol misztikus írásából) 

Forrás: www.elmefitness.hu  oldaláról

 •

A várva várt Manuso Manos interjú

Manuso Manus Iyengar Yoga Teacher2010. őszén tartott workshop-ot Budapesten a világ két Advanced Senior oklevéllel rendelkező Iyengar-jóga oktatójának egyike, Manouso Manos. 1976-ban kezdte tanulmányait B.K.S.Iyengar-nál, azóta számtalan alkalommal járt az indiai Punéban, több mint 30 éves gyakorlásra tekinthet vissza. Manouso az Iyengar-jóga egyik leghitelesebb közvetítője. Az AUM Jóga Magazin magyarországi látogatása alkalmával készített vele interjút.
 
Hogyan talált rá a jógára?
 
Nyolc évig szenvedtem a hátammal. Tizenhárom éves koromban kezdődött. Mindent kipróbáltam, amit csak tudtam, hogy megszüntessem a hátfájást: voltam csontkovácsnál, akupunktúrásnál, ortopéd sebésznél, de semmiféle enyülést nem találtam, semmmifélét. Aztán egyszer kaptam valakitől egy könyvet, szó szerint hozzámvágta az illető, áthajítva a szobán, és azt mondta: „Azt írja itt, hogy a jóga reményt ad a reményteleneknek. Te reménytelen vagy, hát próbáld ki!” Elkezdtem gyakorolni néhányat a pózokból, és azonnal éreztem, hogy hatással van a hátamra, hogy hirtelen én uralom azokat a tüneteket, amelyek annyi éven át uraltak engem. Néhány héten belül hozzájutottam a következő könyvhöz, és ez már a Jóga új megvilágításban volt; két és fel éven át nem is dolgoztam másból, csak Guruji művéből. És ez meggyógyította a hátamat. Ha előtte találtam volna valakit, aki meggyógyítja a hátamat, sose találok rá a jógára. Ebből a szempontból elég szerencsésnek mondhatom magam.
 
Ez az alapvető motivációja?
 
Ez volt az eredeti motivációm, igen. Most azonban azt próbálom megérteni, miről is szól a jóga. Keresem a szamádhit, keresem a megvilágosodásnak legalább a lehetőségét. Mindannyiunknak jutnak ebből futó benyomások, úgyhogy megéri.
 
Mi vezette el az Iyengar jógához?
 
A könyve alapján kezdtem el jógázni, de fogalmam sem volt róla, hogy a szerzője él. Azt hittem, hogy az 1966os dátum a könyvön csak az amerikai kiadás évét jelzi, és hogy Iyengar bizonyára a negyvenes években készítette azokat a fényképeket, és már biztosan halott. Megfigyelheted, hogy azok a képek időtlenek. Ráadásul az eredeti még úgy nézett ki, mint minden könyv akkoriban az Államokban, hogy a képek együtt voltak a könyv végén, és nem a szöveg mellett, mint most. Szóval fogalmam sem volt arról, hogy lehetne vele tanulni.
 
Akkoriban nagyon sokféle tanárral tanultam, még mindig valamiféle motivációt keresve. A nő, akit eredetileg találtam, és aki a tanárom lett, egy nap megbetegedett: a vakbele kifakadt, és kórházba kellett vinni. Odahívott a betegágyához és megkérdezte, hogy megtartanám-e helyette az aznap esti órát? Azt válaszoltam, hogy én ezt nem tehetem, hiszen olyan tanítványai is vannak, akik tíz éve járnak hozzá, míg én csak egy pár hete. De ő azt mondta: „Én már akkor láttam benned a jógatanárt, amikor először beléptél az ajtón, úgyhogy muszáj tanítanod.” Megkérdeztem tőle: „Mit tanítsak hát?” Azt felelte: „Mindegy, a te órád, azt tanítasz, amit akarsz.” Nagyon meg voltam döbbenve. Miután felgyógyult – ez több hónapba telt, és ezalatt végig én tanítottam helyette – azt mondta nekem: „Kell találnunk neked egy tanárt, mert nem én vagyok a számodra megfelelő.” Mindenkihez elküldött azon a környéken, aki bármiféle jógát tanított. De mivel volt egy rossz tapasztalata az egyik ottani Iyengar oktatóval, nem szerette az Iyengar jógát, így oda soha nem küldött. Aztán az egyik továbbképző alatt, amin résztvettem, hallottam amint valaki odafordul az oktatóhoz és azt mondja neki: „Hallottad, hogy Iyengar jön az Öbölbe? (Én Kaliforniában, az Öböl környékén élek). “Micsoda???!!!”szakítottam félbe a beszélgetésüket. Mondták, hogy igen, Iyengar hét-nyolc hónap múlva érkezik. Én ezt teljesen lehetetlennek tartottam. De ők azt válaszolták, igen, valóban jön ide tanítani. A következő pár hónapot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam bejutni erre az órára. De senki nem akart beengedni. Iyengar 1976 májusában érkezett meg, addig szereztem egy megfigyelői pozíciót az órán. Egyetlen egy órát engedélyeztek nekem, miközben szinte mindenki más ott lehetett minden reggel egymás után. Az első órája teljesen odavágott. Sose láttam még egy ilyen embert. Nem csak az, ahogyan azt a termet uralta, hanem ahogy mozgott, ahogy kifejezte azt, amit épp csinált, és ahogy megértette ezt az emberekkel. Attól a pillanattól kezdve végig figyeltem őt egész héten, és könyörögtem neki, hogy segítsen a hátamon, mert akkor még nem volt teljesen jól. Azt mondta, jöjjek el Indiába. Körülbelül hat vagy hét hónapomba telt, de eladtam mindent, amim volt, a maradékot betettem egy raktárba, és elmentem Indiába, és ott maradtam pár hónapig. Ez az én történetem.
 
Hogyan viselte ezt a családja?
 
Ó, rettenetes volt számukra. Az apám sírt, azt hitte, valamiféle szektához csatlakoztam. Azt hitte, valaki el fog rabolni, vagy kisajátítani. Nem nagyon értette, mi ez. Most sem tudunk sokat a jógáról, de akkoriban még kevésbé értették az emberek, mi is ez. Nagyon idegen, fura világ volt ez számukra. De valójában az életemet jó irányba változtatta meg, és a családom azóta tiszteli amit csinálok, mert tudják, hogy értékes embert faragott belőlem. És azóta is folyamatosan ezt teszi.
 
És a felesége?
 
Nem lehetsz a felesége valaki olyannak, mint én, anélkül hogy valamiféle jógatapasztalatod lenne. Ez teljesen lehetetlen, hisz nem tudnád értékelni, amit csinálunk, azt, hogy mennyi időt áldozunk erre, és hogy hová vezet ez bennünket. Szóval, ő is odaadó jógázó, ő is találkozott Gurujival 1976-ban, és, ámbár akkor még nem voltunk házasok, jött velem Indiába 1977-ben, amikor először mentem. És ezalatt a 32-33 év alatt ő is rendszeresen járt Púnába.
 
Együtt találtak rá tehát?
 
Valamennyire igen. Habár ő hamarabb, még a főiskolán elkezdte. Engem az sose érdekelt, engem más dolgok érdekeltek, és a jóga csak később jött az életembe.
 
Miért tanít?
 
Azért, hogy átadjam mindenkinek azt, amit ebből tanultam. Hiszen a jóga megváltoztatja az életedet! Másképpen láttatja veled az univerzumot, mint bármi más amivel valaha is találkoztam. Rendkívüli dolog tanúja lenni annak az átalakulásnak másokban, amin én is keresztülmentem az évek során. Legtöbben akik ezt csináljuk, nem azért csináljuk, mert nagy pénz lenne benne, hanem mert látjuk a lehetőséget, amit ez az ötezer éves tanítás tud nyújtani az emberiségnek. És mert szeretnénk lehetővé tenni a következő generáció számára, hogy ezt a csírát életben tartsa, és figyelni szeretnénk ennek a nemzedéknek az átalakulását.
 
Egy tanítványa azt nyilatkozta, az óráján úgy érezte magát, mint akit ugyanabban az időben üt el a vonat és dobnak be egy betonkeverőbe. Tudna egy kicsit beszélni a módszereiről?
 
Ah, a módszer az módszer, a nezőpont az nézőpont, a vélemény az vélemény, nem érdekes. De az tény, hogy nem állhatsz hozzá ehhez a témához úgy, ahogy bármi máshoz ezen a világon. Minden óra előtt énekelünk egy invokációt Patanjalihoz. Ki volt ő, mit mondott a jógáról, és hogyan változtatta meg a jógát? A jóga atyjának hívjuk őt, de valójában a jóga már korábban is létezett. Nézzük meg az első négy szútráját. Úgy kezdi, hogy “hatha yoga anusasana,” vagyis, „most elmondom nektek, mi a jóga”. Aztán azt mondja: „a jóga a tudat hullámzásainak lecsendesítése”. A jóga az, amikor eltűnnek a kettőségek az elméből. A harmadik és negyedik szútrákat mindig nagyon érdekesnek találtam: “ Ha rátalálsz a jógára, a hazavezető útra találsz rá. Ha nem találod meg az utad, csak a tudat hullámzásaihoz fogsz kapcsolódni.”
És most nézzük meg, hogyan is sétalunk mi be az első jógaóránkra? „Ó, oké, hát majd megtámadom ezt is, mint minden mást, mint ahogy a munkámat végzem, ahogy a tévét nézem, ahogyan autót vezetek, majd ugyanígy megtanulom ezt is.” gondoljuk magunkban.
De a jóga azt mondja, hogy addig, amíg mindent csak ebben a kettőségben látsz, nem tudsz megérkezni. Szóval, hogyan is sétálunk be jógázni? Úgy, hogy hasonlítgatom magam mindenkihez. „Ó, annak a nőnek bezzeg egyenes a lába, az enyém meg nem. Ó, ez a személy olyan szépen áll fejen, miért imbolyogok én belülről?” És máris ott vagy a kettősségben. És így csakis egy olyan elméből fogod szemlélni a világot, amely ugrál, mint egy majom, amely folyamatosan a múltba és a jövőbe rángat, és oda-vissza lökdös. De aztán amikor végre akár csak egy pici futó pillanatra is megtapasztalom a jógát, ha akár csak egy pillanatra is, de a jelenben vagyok, elme és test egyesül. És ez mindent megér. Csak az ilyen pillanatokban valósul meg a jóga. Amikor tanítunk, mindannyian, bármelyik rendszerben is, mindegy, hogy Iyengarnak vagy ennek vagy annak nevezed, mind ezt az átalakulást kell keressük, amikor az elme abbahagyja a hullámzást.
Neked pedig, mint tanárnak, meg kell tenned mindent, hogy a tanítványoknál létrejöjjön ez a szemléletváltás. Ki kell őket a kacagni, ki kell őket ijeszteni az ellenállásukból. Nem a tanárral szembeni ellenállásról beszélek, hanem arról, ami ellenáll annak, hogy végre tiszta elmével szemléld a dolgokat, ne pedig abból a perspektívából, ahonnan minden egyebet csinálsz. Ezért nem fogadok el kifogásokat, és panaszokat, hogy „jaj, túl keményen kell dolgoznunk.”
Idővel a test ellenállása megszűnik. És a test ellenállása után megszűnik az elme ellenállása is, és akkor van esély arra, hogy a jóga megtörténjen. Akkor – ahogy az előbb már mondtam – egy futó pillanatra megtapasztalod, milyen is lehet a szamádhi, mi is lehet ott, amit valóban érdemes látni, ahelyett, hogy állandóan a múltból a jövőbe vetítenéd magad.
 
Mostanában a gyakorlók többsége nő. Ön hogy viszonyul ehhez a jelenséghez?
 
Voltam olyan szerencsés, hogy jelen lehettem egy kérdezz-felelek órán, amikor valaki megkérdezte erről Gurujit, az én tanáromat, B. K. S. Iyengart. Azt kérdezte ez az illető: „Miért van az, hogy Amerikában hetven százaléka a gyakorlóknak nő?” A helyzet egyébként ugyanaz bárhol a világon. Amikor Dél-Amerikában tanítok, ugyanaz, amikor Amsterdamban, ugyanaz, taníthatok itt is, ott is, mindenütt majdnem mind nők gyakorolnak. Még Indiában is, a női órákon sokkal nagyon a létszám. Ez a korai időkben nem így volt, hiszen akkor a nők nem járhattak el otthonról. De amikor Iyengartól ezt kérdezték, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül azt felelte: „Mert a nők okosabbak, mint a férfiak.” Ugyanis a férfi elmének nagyon fontos a másokkal való folyamatos összehasonlítgatás. Mindig ezt halljuk: „Ez erősebb mint én, ennek több pénze van, mint nekem, ennek az autója gyorsabb.” E köré a kettősség köré építjük az életünket. A nők jobban hajlanak arra, hogy ezt egy kicsit elengedjék és bemerészkedjenek egy olyan érzelmi világba, amelyet a férfiak többsége el akar kerülni. A nők jobban eligazodnak ebben az érzelmi világban, mert hajlandóak kilépni a intellektusukból, át a szívükbe. A jóga pedig csakis ott történik. Az indiaiak megkülönböztetik az agyat és az elmét. Az agy a fejben van, de az elme, az itt, a szívben. És a jóga csakis az elmében történik. A jóga csakis az érzelmi világban történik. A háttér persze az intellektuális világ, de az elme kell legyen előtérben. És én azt gondolom, hogy a nők sokkal inkább készek átlépni ezen a vonalon, mint mi férfiak. A feladat nagy mindkét nem számára, de a nők kicsit határozottabban készek rá, mint mi férfiak.
 
2010. szeptember 4.
Az interjút készítette: Forrai Réka és Ábrahám Kata
Fordította: Forrai Réka
Köszönet Manouso Manosnak, Répássy Erikának és Kevin Gardinernek
 

http://aum.hu/index.php/filozofia/a-varva-vart-manuso-manos-interju/