Támasz vagy bezártság?

Beküldte Marcsi - 2014, március 16 - 19:55
 Ketrec vagy segítség?
Támasz vagy bezártság?
 
Régen fotóztam ez a képet.. s elgondolkodtam ismét rajta: vajon mi kényszerít bennünket arra, hogy keretek közé zárjuk magunkat? Ráadásul: önként tesszük.. vagy csak öntudatlan?
Amikor egy növényt nevelünk, olykor mellé teszünk egy karót. Ahogy ez a fa megtalálta a villanyoszlopot...
Amikor a gyermeket tanítjuk, ideig-óráig adunk neki mankót, segítséget, tippet, ötletet, hogyan emlékezzen jobban, idézze fel a tanultakat. Olykor túl sokáig is... Aztán magára kell hagynunk, hisz nem élhetjük helyette az életét. És akkor vajon mit tesz az átadott ismerettel, mankóval, segítséggel?
 
Mikor tesszük jól, ha magára hagyjuk, és engedjük: tévedni, kísérletezni, kipróbálni saját erejét, tudását, talpraesettségét... vagy éppen gyámoltalanságát, tehetetlenségét?
Felismerjük-e, mikor kell ezt meglépnünk?
 
Miről szól az élet – hogy mások helyett éljük az életünket.. vagy megoldjuk a saját feladatainkat?
Persze, most nem megyek mélyre a szülői felelősség kérdésében. Hogy mennyi ideig kell mögötte állnunk és helyette válaszolni, lépni, intézkedni... vagy megismerjük, az alap feladatokat már ellátja, és engedjük is az útjára. Tapasztaljon.
 
Nekem könnyű is volt, meg nehéz is.
Lányom már az első osztályban olyan módszer szerint tanult, (emlékezzünk meg róla itt: ÉKP, Értékközvetítő- és Képességfejlesztő Módszer szerint, azaz) a Zsolnai módszer szerint vették az anyagot.
Akkor úgy éreztem, kihagytak valamiből. Csalódtam. Nincs rám szükség!
 
Szerettem volna vele haladni, látni a fejlődését, segíteni a feladatokban, részese lenni a tanulásának, örömének, s ha kell, bánatának.
Ám nagyon hamar fel kellett ismernem, hogy hétfőn beviszi a táskát az iskolába s pénteken hazahozza. Minden feladatot bent oldanak meg, sőt, ez az egyik fő koncepció! Rám már nem marad semmi. Talán egyszer érvényesíthettem ilyen irányú vágyamat, amikor növényt kellett gyűjteni, örömmel gyűjtöttem, szárítottam, rendeztem albumba...  lányom nem is értette buzgóságomat!
Aztán semmi más feladat...
Mondom, hamar hozzá lehet szokni.
 
Így indultunk neki, s amikor tavasszal, a bemutató óra után a francia tanár néni kérdezte, áruljuk el, hogyan tanulja a nyelvet Emese? Mi örömmel vegyes tanácstalansággal széttártuk karunkat: - Ezt bizony tőle kéne megkérdezni. Hiszen fogalmunk sem volt, mit és hogyan tanul?!
Önálló lett már az első osztályban. Hisz olvasva indította az iskolát, s így jutott a nyelvi képzéshez is.
Csak önmagának köszönhette sikerét, ügyességének eredményeit.
 
Hát szerencséje volt – talán velünk is, hogy nem szóltunk bele, mit és hogyan, nem irányítottuk, tereltük. Hagytuk, haladjon saját ütemében. Meg volt a maga tehetsége. Az iskola – így az első osztályban, – szerencsésen indította el.
 
Így aztán Emese a saját útját járta, mind a tanulásban, mind a fejlődésben, szakma- és nyelvválasztásban egyaránt.
Ketrec vagy támasz?
 
Visszatérve eredeti kérdésemre: mikor teszünk jót? Ha segítséget adunk vagy önállóságot tanítunk?
Ha támaszt erőltetünk (a gyermek, az ügyfél, a munkavállaló...) mellé, állandóan, míg fel nem nő, míg el nem éri ezt, azt, vagy amazt...  helyette  megoldjuk, kitaláljuk, megmondjuk... vagy engedjük önmaga lenni, tapasztalni, saját válaszait találni?
 
És mikor fedezzük fel, - akár saját életünkben is, - hogy beleragadtunk valami régibe? S kereteink már nem támaszok, hanem korlátok! A megszokásaink többé nem segítőerők, hanem rigolyák... s hogy az elvek tán nem is elvek ...hanem hiedelmek, félelmek, melyeket megörököltünk, másoktól, a környezettől, szülőktől...
 
Hogy a régi dolgok megfojtanak, vagy csak elapasztják életenergiánkat? S ideje továbblépni, lerázni a ránk tapadt terheket? Mert ha nem tesszük, talán nem is az életet választjuk...
 
Vajon észrevesszük-e, hogy a változás kell alapelvünkké legyen? Hogy képesek vagyunk változni?!
Hogy a rugalmasságunkkal, nyitottságunkkal, tanulni vágyásunkkal és készségünkkel adjuk meg magunknak a legnagyobb lehetőséget, s haladunk át a félelemeinken... amerre valójában vezet az út?!