Probléma vagy lehetőség

Szerencsepatkó

Probléma vagy lehetőség?

~ Hétköznapi tanítások ~

Megszólít. Már nem csak egy 'szió'-t ír... (hogy értsd: mai kommunikáció - messenger üzenet) és várja az azonnalos választ. Rámír. Megfogalmazza, mi is van vele. És végre azt is, mit is szeretne? Segítséget. Tőlem. Cserével. Access-es módra: oda-vissza. Mivel korrekt és van 5 perc időm, reagálok, válaszolok. Ajánlok időpontot. Helyet, azaz helyszínt is hozzá.

A válasz: zavart. Ígérget. Nem reagál pontosan. Időpontot nem ad... majd este.. később, valamikor..

Mikor visszakérdezek: neki mit jelent a 'később', mit jelent az 'este', nem válaszol. Magyarázkodik. Mellébeszél. Feladataira hivatkozik. Elfoglalt.

Aztán mikor pontosan rákérdezek (harmadszor), gyakorlatilag lemondja és eltereli az egészet egy jövőbeni, láthatatlan időpontra.

Nos, hát vele biztosan nem fogok többet egyeztetni!

Ismerem. Már az első alkalom is nehezen indult. Problémás start. Jelentős késés. Persze félelmek, akadályok oldásával kezdtünk. Jelentős gátak feltárásával folytattuk. Gyots, nagy léptekkel haladt előre. Így elindult egy folyamat. Egyéni tervezéssel, célok kitűzésével. Egész jól haladtunk. Tudta tartani a megígért időket. Olykor ugyan kicsit pontatlan volt. És persze mindig más volt a hibás! Aztán közel 3/4 év után, a második 1 órás késése után jelentősen kiakadtam. Nem értettem. Kioldottuk - nála. Még pár alkalmat adtunk egymásnak. Szépen haladt és fejlődött az életével. Komoly akadályokat átlépett. Felgyorsult és beindult az élete. Valódi célja felé értékes, valóságos lépéseket tett. Látható votl a fejlődés. Aztán elmaradt. Azóta csak írogat.

Látom, hogy vergődik. A fejlődés mellett jelentős beakadásai maradtak. De már nem dolgozunk együtt. Csak olykor írogat. Látom. S amikor elakad, finom kommunikációval terelem, már csak írásban tovább. Segítve ezzel is az életét, céljait. Ennél többet nem tehetek már.

Múlt: amikor rámír, egy sziá-val indított.. s várta az azonnalos válaszomat. Napokig néztem a 'sziá'-t a levelezőmben. Vajon mit akar? Én meg azt vártam, hogy tiszteletben tartja az időmet és hogy majd leírja, mit szeretne? Hiszen, amikor lesz időm, megválaszolom. Áldás a net, a különböző messengerek stb. Hisz akkor is elrének, amikor én dolgozom, s ott az üzenetük: rám gondoltak vagy éppen kértek valamit! :) Csak hálával vagyok feléjük! Hány olyan esetet tudok felsorolni, amikor a közösségi média segített egy fontos információhoz hozzá!

Elmagyaráztam neki, hogy az ilyen kommunikációja milyen hatást gyakorol másokra és persze rám is!

Azóta figyel és leírja, mit szeretne.

De a legutolsó levelzésünket most megint nem értem.

Probléma ez - vagy lehetőség?

Sokszor kiakadtam a dolgain. Nem értettem, hogy nem veszi észre, hogyan hat másokra? Hogyan hat ez vissza önmagára. Én meg hálás vagyok tanítóimnak, hogy megtanítottak arra, hogyan figyeljek másokra?! Vegyem figyelembe tempójukat, kommunikációjukat, és alkalmazkodva, finoman áramolva illeszkedjem hozzájuk. Így elkerüljük a félreértést. Tiszteletben tartjuk egymás idejét. És mindkettőnk számára építő jellegű a találkozás. (Lenne.) Érzem az energia szintünkön, jól hatunk egymásra. (Mert így emel.)

Ha nem ezt érzem, már nem is érdemes rá időt fordítanom.

Szóval: akkor probléma ez vagy lehetőség?

Tájkép - egyensúlyban

Mivel nem tudom meghallgatni a véleményedet, leírom a saját gondolataimat. Mivel egyébként is azt tanítom, hgy minden eset, helyzet tanít, és egy új tanulására ad lehetőséget. Így feltétlenül ezt a helyzetet is annak értékelem. Szóval: nem érdemes kiakadni ezen. Az utóbbi időben úgyis azt kértem, hogy a fejlődésemben lehessen ott a türelmes megoldás, higgadt válasz lehetősége. Ne kapjam fel a vizet! Ne akadjak ki! Nem emeljem fel a hangomat, türelmetlenül! Mert ez saját magamnak is kellemetlen szokott lenni. Hát még, akivel ezt így megosztom!! Vagy, akit éppen így kiosztok! ;-)

Szóval ez a saját kérésem és fejlődési irányom is volt egyben!

Egyúttal fontos része, hogy felismerjem: az ilyen levelek pontatlan, figyelmetlen levelezőtől indulnak. Sokszor megtörténtek. Többször kiakadtam rajtuk. A lényeg nem ez, nem itt van. Hanem ott, hogy sokszor ezt el is magyaráztam már a partneremnek. Igyekeztem együttműködő kommunikációs alapokon közölni, finoman és tapintatosan ezt elmondani a partneremnek. Valamint egyúttal fejezni a saját kéréseimet. Ezzel pedig meghúzni saját határaimat is. Tisztelve őt és az ő sajátságos módját is. Igyekeztem finoman közelíteni az álláspontokat.

Most úgy látom, többedszerre, hogy ez a tanítás elérkezett a céljához - nálam!

Miután a leírt sztori többször előfordult, a türelmes válasz is, kérés is elhangzott. Az én tapaszalatom az, hogy egy tapodtat sem léptünk előre. Sajnos, nem fejlődött a közös kommunikációnk sem. Közös célt, eredményt - ma már, - nem sikerült ezen a téren elérni. Ráadásul az energia-szintünk sem növekedett. Sőt... Bennem megmaradt a másik tisztelete... de másikban ezt újfent nem érzékelem. Így arra meggyőződésre kellett jutnom, ez a kommunikáció, korábban együttműködő kapcsolat: jelenleg nem fejlődik. Nem visz előre. Nem segít egyikünknek sem. Energiaszintünk sem növekszik, egyikünkké sem. Így hát nem sok értelme és célja van. Tehát akkor: most és itt fejezzük be. Húzzuk meg határainkat!

Tudom, más megkérdezné: dehát miért húztad eddig? Hmmm.. igazad van! Reméltem, hogy meghallja. Hogy értékeli, átérzi és átéli. Lefordítja a sjaát helyzetére. Nos valóban, nem tette.

Lehetetlen

Már segít, hogy nem olyan erősen ragaszkodtam hozzá. Nem akarom "megváltani". Nagyon nagy és erős érzelmek így már nem fűztek hozzá. Béke van bennem. A segítő erő, amit tudtam adni, jóleső volt számomra. Örömmel láttam rajta, a másikon személyes fejlődését. Ez az öröm mára azonban kezd elhalványodni. Így könnyebben el tudom engedni. Már nincs ragaszkodás bennem.

A józanság pedig ezt a mérleget is segít meghúzni.

Így köszönettel elfogadom a tanítást, - mikor kell elengedni?, - egyúttal a megismerés, előrelépés lehetőségét is.

Mert ahol egy ajtó becsukódik, ott hamarosan nyílik egy másik.

Áldás-hála-köszönet! :-)