Mindennapi áldásaink

Mindennapi áldásaink

Egyáltalán ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.

Hányszor mondják, mondtam én is eleget: légy hálás!

Persze, tudom, mondani könnyű. Tudom, azt is, hogy az egy emelkedett rezgés szint. És amikor abban vagy, könnyedén, rezzenéstelenül teremtesz. Rágondolsz valamire és máris ott van előtted. És amikor ezt elmondod, nem is hiszik el... hiszen ők/mások nem ebben a rezgésben vannak... éppen akkor. És szóval abban a hátköznapi esetben nem is tudunk egy szempillantás alatt belekerülni, mert már lehúzott a reggeli-negatív-belső gondola. Amit persze észre sem vettünk, és már számtalan eset történt velük, ami messze van a hála emelkedett érzésétől. No, akkor hogyan is tudná átélni, amikor meséled neki... mert ő innen jön, a düh-harag-bosszankodás térfeléből, te meg az áldott-áldással kísért-hála állapotából...

Tényleg, ahogy ezt most leírom, éppen olyan ez, mintha két idegen ország lakosai kiabálnának egymásnak és nem értenék egymás szavát... a határon...

No, akkor hogyan is van ez? Hogy lehet eljutni ebbe a csodás állapotba?

Hogyan lehet teremteni egyik pillanatról a másikra csodákat? Amelyek tulajdonképpen nem is csodák, - mert amúgy abban az állapotban az a természetes, - csak egyszerűen 'jó helyen vagyunk jó pillanatban'-esetek?! - szoktuk mondani.

Ezen morfondíroztam, amikor elindultam a párom által elajándékozott ruhahalmot elvinni a barátnőmnek. Páromat egyszerűen a célszerűség vezette. Adakozó természetű és kellett a hely az ágyneműtartóban másra. Barátnőm pedig pompásan tud élni ezekkel a lehetőségekkel, klassz gyerek holmikat szokott kapni és tovább ajándékozni is. Örömmel keresgél közöttük és amikor valamit talál, máris látja maga előtt, ez pontosan kinek lesz jó! És meglepetésként el is ajándékozza neki! Hatalmas meglepetést és örömet okozva ezzel a másiknak! És milyen jó szeme van hozzá!

Én magam csak a "szállító" voltam a sorban. Bevállaltam ezt a szerepet.

A szállításhoz persze fizető parkolót kell fizetni, időt kell rászánni, de hát igazán semmiség ahhoz képest, micsoda örömöt okozunk éppen.

Boldog örömmel mentem. Az a 1,5 óra igazán rám fért, mert nagyon jól tudunk amúgyis beszélgetni. Kicsit besokalltam a nagyon akarásban én is. Csakhát a nagy hajtásban sosincs erre időnk. Amikor meg már nagyon a "végünket járjuk", akkor szoktunk direkt időt egyeztetni és akkor már tűzoltást is csinálunk. Azaz feszültséget is oldunk olyankor. Mert akkor már nagyon a véghatáron mozgunk. (Értsd: a kiborulás szélén állunk.) Tehát: épp nagyon szükségünk van egy kis szellemi kikapcsolódásra. És ezt vele magas színvonalon tudjuk tenni.

Mondhatnám: egymás gyógyírjei vagyunk ilyenkor.

Létrejött a találkozó és rájöttem, micsoda nagyszerű dolog adni!
(Ezt persze enélkül is tudom, csak ilyenkor mindig megerősödöm benne.)

Olyan jó volt elmesélni, hogy szinte semmi közöm a dologhoz. Más adja, ez és ez a története, "én csak szállítom"... stb. stb... miközben rájöttem: milyen nagyszerű, hogy van ő nekem! Hogy ő ilyen! Es milyen örömmel fogadja ezeket a gesztusokat! Mily nagyszerű vele csak egyszerűen leülni beszélgetni! Milyen figyelmesen hallgat, értőn tudja, miket-miről mesélek, és ugyanígy hallgatom őt, mert nagyon értem, amiről mesél, mélyen átérzem és megértem a gondjait, gyászát, mindennapjait.

Ilyenkor már-már hagyomány közöttünk, ahogy elmegyünk a pékségbe, ahol különös figyelemmel készítik a sütiket. Érződik a gondos gazda szeretet minden süteményükben. A saláta egyedi, pedig látszólag teljesen olyan, mint egy átlagos görög saláta... de itt... valami más íz keveredik bele. Ahogy csomagolják, ahogy átadják, ahogy megköszönik... oly kevés helyen tapasztaljuk ezt! Az összes terméket szeretet itatja át!

Szóval, az sem véletlen, hogy beleszerettem a pekán diós sütijükbe!

Ahogy megrendeltük a jeges kávét-capuccinót, az isteni szendvicset és ittuk elégedetten, töltődve egymás figyelméből, haladtunk lépcsőfokról-lépcsőfokra, egyre magasabbra!

És minden pillanata örömben telt. Áldás-hála-köszönet érte!

Így telt a másfél óra, s hazafelé annak is külön örültem, hogy még a buszhoz egy közelebbi megállóba is elvihettem barátnőmet. Az az 5 perc is jó volt vele!

Már itthon fele voltam, amikor eszembe jutott, mit felejtettem ott megvenni. Így betértem az itteni boltunkba, ahol is megtaláltam egy minőségi, ár-érték arányos utolsó két terméket a boltban (egyszerű spenót krémről volt szó), s a kínaiban a kedvenc capuccinóra is ráleltem. Mit tesz Isten: budapest legjobb árát találtam rajta, rajtuk!
Így hálából vettem még két ajándék fűszert tőlük!

És még egy üres dobozt is kaptam, amit rég kerestem a szelektálandóknak itthonra... s az eladó hajlandó volt adni egyet!

Apróságok: ám ilyenkor ilyen ajándékokat kapok!

Nos, mindezt végiggondolva már láttam a folyamatot, amin végig haladtam.
Már értettem, hogyan jutottam el abból a helyzetből. Hogy először is vállalkoztam a "szállítói" szerepre - majd hogyan lett belőle, ahogy telt az idő, áldással teli 2-3 óra?!

Mert minden pillanata azzá vált. Éreztem, ahogy áramoltam benne, de ha akkor azt ott kijelentettem volna, máris kiestem volna belőle. Csak együtt voltam vele. Élveztem. Meséltem. Hallgattam. Majd megosztottam a jobbnál jobb történeteket. És ebben benne volt a nemrég eltávozott anyukája említése, hála érzése, gyásza és a könnyek érte. Amelyek természetesek. Mert természetesek voltunk magunk is.

Ilyenek vagyunk.

Találkoztunk. Eltöltöttünk 1,5-2 órát és megosztottuk egymással könnyeinket-örömünket! Aztán mentünk tovább.

Ilyen, amikor ott van, vagyis ott vagy! A percben, a pillanatban. A MOST-ban.

Nem KELL csinálni. Nem tudod CSINÁLNI. Ez adja magát. És akkor adja magát a természetesség. Az áramlás. A szépség és az ÖRÖM.

Áldás-hála-köszönet, hogy ilyen barátnők vesznek körül! Hogy megélhetem, hogy adhatom magam és megoszthatom az örömömet és könnyeimet egyaránt.

Most ezt leírva, visszatérek a kérdéshez: vajon hogyan lehet ezt 'csinálni', hogyan lehet a pillanatot teremteni?
Pontosan most sem tudom. Ám oly jó, mikor így megélhetem!

Csak benne lenni, áramolni szeretek. Csak egyszerűen hálásnak lenni jó nagyon!

A receptet így hát most másra hagyom!