Búcsú

Megérint.. olyan ment el, akiről azt gondoltam.. - hűű, ezt nem is gondoltam volna, hogy így gondolok rá.. -, hogy örökéletű lesz.

Pedig már elérte azt a kort, amit az apukám is... mikor elment. Oly természetes volt, hogy van. Hogy nyüzsög, hogy szervezkedik, hogy mindig valamit csinált. Hogy nem volt nyugalma. Zizegett, nem lehetett csak úgy megülni, csendben lennie, mindig valami terv volt a fejében. MIndig valamit alkotott. Ha kellett, a házban csinált, fejlesztett, épített valamit, aztán a kertben, csuda sok növényt termeltek. Vagy a Vasműben.. aztán a szervezetben, ahol szervező titkár volt. Lehet mondani, soha nem volt nyugta.

Ő volt a motor, ez erő, maga a csoda.

Hogy lehet, hogy ő elmegy? Hogy lehet, hogy nem bírja? Hogy lehet, hogy gyenge a szíve?

Már voltak jelei, persze, testi szinten... vizesedés, dagadás, gyengeség.. aztán elesés... de nem kímélte magát. Mert tenni kell, cselekedni, haladni.

Aztán a szíve egyszer csak feladta. A vérvizsgálat riasztó jeleket mutatott. A kórházban aztán teljesen összeomlott az egész keringése s sajnos hamar elment. Talán csak az lehetett a jó ebben, hogy gyors volt a folyamat. Remélem, bízom benne!

S most jön az itt maradottaknak a fájdalom: hogy lehet, hogy nincs? Hogy nem hív, nem szervezkedik, nem tesz... valahol más úton teremti az új kapcsolatokat.

Kívánom, hogy megtalálja azokat, akiket végtelenül szeretett. Akikhez kötődött, s a szíve már nem fáj azokért, akikért annyit, de annyit tett. Hanem megbékél, nyugalomban van és tudja, az már az ő dolguk, hogy megtalálják saját boldogságukat.

Nem az ő terhe, felelőssége immár.

Amit tudott, mindig adott... s most már a nyugalom a jutalma.

Idézném, mennyi élményhez kötődöm hozzá.

A felnémeti hegyoldalban, ahol egy szüret alkalmával, mikor az egész család ott volt és együtt tevékenykedtünk... én még talán kisgyerekként figyeltem az eseményeket. S a nagy fa aljában, a tűzrakás körül, miközben sült nyárson a szalonna, csepegett a zsírja egyre csak a finom kenyérre.. kérdezgeti egyre csak: nem érzitek, nem ég valakinek a ruhája, nem esett rá a parázs?

S aztán a nagy-nagy kacagást, mikor kiderült, épp az ő tréningje kapott egy parázs szemet, s persze, hogy ő érezte legjobban a füstölt, megperzselt szagot!

Aztán az esküvőnk, amit apósom szervezett, de Zoli bácsi szintén előlépett szervezővé s irányította a népeket! Hozatta a bort, irányította az embereket. Milyen mosolygás volt, ahogy aktivizálta magát - mert nem tudott nem adni, nem részt venni benne.

És milyen jó érzés volt ott tanulni, velük egy városban s mikor olyan érzésem, talán család hiányom volt, felmenni hozzájuk. Mintha hazamentem volna, olyan volt a fogadtatás. Mert igen, hozzájuk-náluk hazaérkeztem. Jó volt Rózsikával a finomabbnál finomabb étkekről, receptekről, trükkökről beszélgetni, Györgyivel az éppen aktuális ABBA lemezeket meghallgatni és az élet nagy dolgait átbeszélni, s Zsoltival is ott lenni, hogy részese legyen a család dolgainak, kis kamaszként a frissen olvasott könyvéből olvasott fel nekem vicceket. Így volt Zoli bácsi és családja az én második otthonom, hát hogyne éreztem volna közöttük otthon magam? Mintha lányuknak fogadtak volna meg, úgy éreztem ott magam.

De jó is ezeket most felidézni, visszagondolni, újraélni.

Visszafiatalodunk vele.. bár őt már nem hozhatjuk ide vele.

De itt van a szívünkben örökre! Ezek a történetek soha el nem halványodnak, örökké élsz a szívünkben!

Haladj utadon, az égi ösvényen, békében!