After Party idézésre készülve...

 

2012. 02. 04.

Készülődöm, szépítkezem kívül és belül, gondolataimat rendezem... s készítem a különleges 'Party'-ra szánt sütit. (Hogy mi is ez az After Party? Erről majd szívesen írok egy más alkalommal.) Amikor így vagyok, olyan érdekes gondolatok kapnak szárnyra bennem. Készülök az eseményre, s közben idézem a legutóbbi After Party eseményeit. Ki hogyan készült rá? Mekkora izgalmat, belső zizegést, kíváncsiságot, tiltakozást,és igen, ellenállást váltott ki belőlem is. És aztán magam is hogy haladtam át ezeken a kálvária domb stációinak is tekinthető fázisokon, hogyan tudtam saját magamon átlépni és meghozni a döntést: igenis, akarom, vállalom. Élni akarom az életemet. Megfelelő körülmények között. Kihúzva magam és megelégedve a tudással, tehetséggel, ami adatott és elfogadva azt.. élve vele, mások hasznára, értékére. Becsülve közben önmagam, eljutva arra a pontra, ahol büszkén már merek a tükörbe nézni. Mert érdekes, félve adom meg magamnak a lehetőséget - döbbenek rá magamban. Hogy senkin máson nem múlik, mit érek el.

Ilyen és hasonló gondolatok járnak a fejemben, meg azok, hogy milyen jó lesz ízlelgetni a sütit, amit gondosan rakok össze. És most jött el az alkalom, mert hát igen-igen szeretem a meggyet is... és már rég ki akartam így próbálni. A meggyhez csak annyit, kedvenc gyümölcsöm – elrakásban. Imádom a recept gyorsaságát, csak a meggymagozót kell még jobban megszelídítenem, hogy minden magot hajlandó legyen kisegíteni a friss meggyhúsból... azontúl a legjobb élmény a harmadik nap végén üvegbe tölteni!  S aztán téli idényben felbontva, kóstolgatni, inni a rumos vagy konyakos levét, hmmmm... isteni... és beletölteni az épp aktuális szeretet-sütimbe. És közben elképzelni, milyen jó ízűen fogják megenni vendégeim. És már látom, ahogy nyúlnak a következő adagért, s nem hiszik, hogy a kölesből ilyen ízletes valamit lehet varázsolni! ;-)))

Erre készülök, miközben jön a hír: egyik, s másik vendégem is – egymást lebeszélve, meggyőzve, nem lehet ilyenkor elindulni... – valóban félnek a hóba, kocsival, most kimerészkedni. Budapesten. Nem Zalában, faluban...

S ez felidézi két évvel ezelőtt, decemberi utamat Szlovákiába. Barátnőm születésnapja volt, december. Hívott és éreztem én is, mennyire ott van a helyem. Nem megyek üres kézzel, készítek ajándékot. Személyes ajándéka egy hangtál, ami nem míves, csak egyszerű formájú, de a hangja...! Olyan nyers és szép ereje van, mint Áginak, akinek készül.
Ám úgy éreztem, azoknak is kell valamit vinnem, akik őt köszöntik. Nekiláttam, készítettem az ERŐmerítő kövecskéimet, ahogy a forma, a szín, az érdesség adta-súgta, milyen mintát melyikre? Ahogy készül, több fázisa van. Először a rajzolás-festés, mintaadás – mert minden kő más és más, egyedi. Amit a kő idéz fel bennem, vagy juttatja valahogy tudomásomra, – úgy, de ki tudja hogyan? – születik meg a minta. Néha figurális, jelentéstartalommal bír. Néha csak hullám, vonalak sokasága, íve, áramlása... És a gyakorlat azt mutatja, valamit én látok benne, mintát, jelképet, figurát... ám amit én látok, az nem mindig teljes, Amit a későbbi gazda lát benne, a kő üzeni neki, adja a szimbólumon keresztül azt a jelentést, amit csak neki adhat át... lesz ez a kő egyedi üzenethozó, kulcs a másik életéhez, jelen élethelyzetében, támasz és egyszerre amulett, különös segítő.

Festés után égetés, a leírás hozzá készítése és az idézet, mellé tevése... borítékolás, kis csomagba rendezés. Szép lelki folyamat a rákészülés is. Mélyre visz, ott is magammal találkozom: s jönnek a kérdések, vajon mit szólnak hozzá? Butus, gyermekes játéknak fogják találni? Felnőtt ember létemre ilyen badarsággal töltöm az időmet...? Kritizálom saját magamat... miközben visz az áramlat, valami vezeti a kezemet, és nem engedi abbahagyatni

Míg készültek a kövecskék, egyszer csak kinézünk az ablakon, ugyanilyen szombat volt, mint most... és látjuk, gyönyörű nagy pelyhekben szállingózik a hó. Amikor rápillantottunk, még a kezdete volt csak. Tanakodtunk, hmm, külföld, sok km, vajon érdemes elindulni? A látvány gyönyörű volt. Csend és fehérség terült el egyre inkább. Karácsony előtt jártunk, 18-a körül.
Aztán köve, festés, belső párbeszéd.. ablakkinézés... aggodalom... idő telik, félelem hatalmasodik. Rádió riogat. A délutáni hírekben már egyre aggasztóbb adatok érkeznek.
Belül nő a feszültség, félelem támad... mi legyen?
Már kiadták, ne induljanak el kocsival! Hókotrók dolgoznak városszerte, s vidéken még inkább: hajajj!

A készülődés hosszú ideig tartott. És a belső játszma még továbbnyújtotta. Mégis bent, itt a bensőmben oly erős volt az érzés, mennem kell. Hiába hózápor, hiába torlasz... dolog van, barátnőmnek szeretettel át kell adnom ajándékomat. S dolgom van ezekkel az emberekkel is. Valami belül ezt érezteti velem sürgetően.
Addig-addig halad a folyamat, míg nagy nehezen elkészülök. Lányom bátorít: menj csak! Menni fog! Ügyes vagy! És – dönts, ahogy akarod! Érzem szeretetét és mellém állását.

Bekészítve minden, tea, kaja, ajándék, telefon és töltő, meleg ruha, csomagom... ám nincs homok, hólapát, sem a kerékre hólánc. Nagy levegő, sóhajtás és elindulok.
Este van már jócskán, lámpák égnek, a Váci úton hókotró dolgozik és egész jól lehet menni. Csak 1-2 kezdő bizonytalankodik a leeső hó ijesztésétől. Nincs félsz bennem, számtalanszor vezettem hóban. Nem lehet gond.
Átérek a városon, tankolok, nagy levegő újra, mert most indul a hosszabb szakasz. M1-Bécs felé, autópálya, vajon milyen lesz? Innen még nyugodtan vissza tudok fordulni.
Kihaladok a városból, ritkul a forgalom, a hópelyhek sűrűn érkeznek a szélvédőre, szemem máris fárad, figyelni kell, milyen az út, kik haladnak körülöttem, milyen tempóval, milyen az útviszony... és lám, egyre jobban haladok. Sötét, a hópelyhek csak jönnek, áramlanak egyre csak szembe, végeláthatatlanul. Minta azt akarnák mondani, menj vissza, mi keresni valód itt?
S közben 70, helyenként pedig 110 km/órával is megyek. Sima az út, igaz havas, de nincs akadály... telefon barátnémnak, elindultam, merre járok, mikorra érek.
Ritkulnak az autók, már szinte egyedül haladok. Ritmusosan előzgetem azt az 1-2 autót, aki bátran velem együtt halad az úton. S érzem, nincs itt gond. Mennem kell, hát mehetek. Haladok. Mintha az égiek is segítenének, csak indulj és tedd, mert ott vagyunk veled. Már csak azon gondolkozom s kérem, sőt kívánom, egy autó legyen felvezetőm, amikor le kell térnem majd az autópályáról. Kevés az esély, hogy ott is hókotróznak. Legalább egy autó törjön utat előttem.
S lám, minden kérés meghallgattatik: Komáromnál egy autó előttem, kitartóan felvezet... simán haladunk egész Szerdahelyig. Ott mintha intene, továbbhalad, barátnőmet értesítve pedig elém jön s az ypszilon kanyarban vár rám terepjárójával. Most ő a felvezetőm.

Későre érek, fél 12 is lett már, mire beértem a házba. Csodálom a lezajlott belső játszmát s mesélem, mennyi félelem bukkant fel bennem. S kimondva máris érzem, elmúlt minden. Hátam mögött az egész! Mégis kicsit hősként érzem magam... hogy ezen is túl tudtam lépni. És máris érzem befogadó szeretetüket és örömmel mondom el szándékomat és hallgatom gondolataikat kövük és üzenetük olvastán. Csodálkozásukat, mennyire betalál, milyen szép mintát kapnak és értik-érzik jelentését, amit számukra hordoz! És hogy mennyire épp a jelen helyzetre igazodik az üzenet is, amit a követ kísérő idézet tartalmaz.
És hála ömlik szét szívemben, hogy volt bátorságom, hírek, hóesés, hótorlasz ellenére, egyedül, nőként, autóval ennek az útnak nekivágni. És mennyire megéltem a jó szándékú, mégis visszahúzó jó tanácsok okozta félelmet. S hogyan tudtam átlépni, elengedni, szembe menni vele, saját félelmemnek.
S aztán a nap vége még szebb lett: egy orvos, - aki a vendégek között volt - és mégis különleges képességei révén többet érzékel, lát a világból, megkérdezte csendben: - Tudod-e ilyenkor mit csinálsz? Mikor átadod ezt a követ?
- Nem, nem tudom... miért, mi történik?
- Egy fény örvény kíséretében, egy ablak lesz ilyenkor az ember előtt. S a kő, - melyet választ, az övé, csak neki szól. Nem véletlen, amit húz. Csak az ő kezével együtt érvényes, életkódjával együtt ez a kulcs. Egyedi ablakához tartozó zárjába illeszkedő, csak az ő kezével együtt képes kinyitni ezt az ablakot.
Álltam ott elcsodálkozva, némán, meghökkenve. Ezt tenném? Ez a feladatom? Ezt átadni, ezt eljuttatni az emberekhez?
Furcsa, kavargó, érdekes érzés volt bennem. Meghatottság, rácsodálkozás, hallom az üzenetet, s még nem értem teljesen, miközben áhítat, hála keveredik bennem ... S most is, ahogy ezt idézem.

Szóval, ha nem mer elindulni, az ő dolga. Ha mást is rávesz, s a másik az ő a félelméből táplálkozva, növeli a sajátját... s nem mer elindulni önmaga felé... az ő dolga. Nem tehetek mást. Elfogadom. Kifejezhetem szomorúságomat. Várakozásomat. Tehetnék panaszt, hogy hiábavalóságokat csinálok... mesélem a finom sütit, készülődésemet... s aztán csak azt hallom: - Edd csak meg egyedül a sütit.

Fájhat, lehetek szomorú. Dühösködhetek, hogy na, tessék, hiába készültem... szeretettel, sütivel, meditációval, emlékekkel az After Party-ról és a téli hóeséséről, utazásomról, ERŐmerítő gondolatokkal, erősítő célokkal...

Ám a legjobb, ha belátom, ez az ő döntésük.

Nekem pedig felszabadul az időm. Rakhatok rendet, szervezhetem a programom, chat-elhetek, mozizhatok... és megírhatom, kiírhatom a gondolataimat. Erőt adhatok annak, aki elolvassa és ebből lesz képes meríteni. Nekem meg jó volt felidézni a régi tél ízét, félelmét, s legyőzetését... hogy látom, megvívtam akkor a magam csatáját.
S igaz, mindenki a magáét tudja csak megvívni. Minden úgy van jól, ahogy  van!

Kisütöttem, eszem hát a finom sütimet!
Jó étvágyat kívánok nektek is!